– Az állami finanszírozás havi másfélmillió forint, amiből lehetetlen megoldani a fenntartást. A munkaviszonyban álló törzsállomány fizetésének kigazdálkodása annak ellenére is problémát jelentett, hogy igen szűkös létszámkerettel igyekeztünk életben tartani a tűzoltóságot – vázolja a településvezető.

A fent említett települések egynémelyike ugyan évi két-háromszázezer forinttal hozzájárult a működtetéshez, ám ez távolról sem volt elegendő az állandó költségek fedezéséhez.

– Bérmunkával próbáltunk enyhíteni a napi gondokon, de tavaly novemberben már látszott, ez az állapot nem tartható sokáig – mondja a polgármester.

A felvetésre, hogy a környékbeli településeknek is érdekükben állna a tűzoltóság megmentése, helyesel.

– Egyáltalán nem romlott meg a viszonyunk a szomszédos községekkel emiatt, de azt nem várhatják tőlünk, hogy lényegében egyedül viseljük a terheket, függetlenül attól, hol történik tűz- vagy káresemény – vélekedik. – Folyamatosan érkeznek a telefonok, a lakosok aggódva érdeklődnek a hogyan továbbról. Természetes, hogy az emberek biztonságérzete ilyenkor csorbát szenved, ám Pallagi József vezetésével újjáélesztjük az önkéntes egyesületet, ami Bajna közigazgatási területén belül, a hivatásos, vonuló tűzoltókat segítve tevékenykedik majd.

Eddigi beszélgetésünk helyszínétől, a polgármesteri hivataltól a tűzoltóság épületéhez sétálunk a polgármesterrel, aki kellemetlen kötelességének eleget téve átadja a szolgálatot teljesítőknek a munkaviszony megszűnéséről szóló dokumentumokat. A Juhász család férfi tagjai bánatosan, ám méltósággal szignóznak. Az apa és két fia egyszerre veszítik el az állásukat – a szemem láttára. A településvezető már nincs jelen, amikor az 1978 óta tűzoltóként szolgáló Juhász Tiborral szóba elegyedek.

– Nagyapáink alapították ezt a Tűzoltóságot. 

Havi hétszázezret kellett volna a településeknek összeadni. Nincs bennem indulat, csak keserűség. A polgármesterek nem fogják fel, hogy ez mivel jár, ha meg tudják, és mégis engedik, hogy ez történjen, felelőtlenek – kesereg Tibor. Fiai, Zoltán és Tibor egy szomori tűzeset történéseit idézik fel.

– Riasztás után nyolc perccel már a helyszínen voltunk, az épület lángokban állt. Az első hivatásos egység tizennyolc perccel utánunk érkezett – mesélik. – Nyilvánvalóan ők sem késlekedtek, ennyi időbe telik, amíg a legközelebbi parancsnokságról ide érnek.

Tibortól megtudom, a jövőben a nyergesi, az esztergomi vagy a tatabányai tűzoltókra számíthatnak a térség lakosai, csakhogy – térképen is mutatja – mindüknek igen nagy távolságot kell leküzdeni. A véletlen közben még szemléletesebbé teszi az „oktatást”: a televízióban éppen egy kanapét felgyújtva mutatják be az égés villámgyors folyamatát.

– Nem rólunk, azaz nem csak rólunk szól ez a történet. Láthatja, néhány percen életek múlhatnak, és ez nem csak a tűzesetekre, mindenféle katasztrófára igaz – mondja Tibor. Elfogultság nélkül: igaza van. Úgy tűnik azonban, ez nem elég.